Az elmúlt években még erősebb, még érettebb lett egy kis cégből indult fémmegmunkáló. A középvállalat bevétele tavaly már 7,3 milliárd forint fölé nőtt, munkatársainak a száma pedig a 460 főt is meghaladta. Bíró Zoltán édesapja, Ferenc immár 76 éves, de még mindig fiatalosan megy a munka után, meg sem lehet állítani, ha feladat van. Fiát is a munka szeretetére, tiszteletére nevelte. Épp a rendszerváltás után történt, hogy az akkor közel húszéves Zoltánra hagyta pár napra az abban az időben még kicsi, családi műhelyt, de annyi feladatot bízott rá, amennyit napi 10-12 órányi munkával sem tudott volna a fiú ellátni.

Az apa résen volt. Zoltán lebukott: a rábízott feladat egy részét a barátainak, ismerőseinek adta ki, azért, hogy némi szabadideje is maradjon a kiadott munka mellett – de legalább idejekorán megmutatkozott vezetői tehetsége. Ez utóbbira ma kiváltképp szüksége van, hiszen a szó szerint garázsból indult vállalkozás egyre több embernek ad munkát Tápiószőlősön és Szolnokon, s tavaly, mint fentebb írtuk, már közel 7,35 milliárd forintos bevételt termeltek.

Pedig Tápiószőlősön Bíró Ferenc 1975-ben másodállásban kezdett csupán autó- és gépjavítással foglalkozni a saját háza garázsában, mert főállásban szakrajzot, anyagismeretet és gyakorlatot tanított. Tanárként azért az átlagosnál több szabadidő jutott neki, de óriási tenni akarás is dolgozott benne. Az autójavítás mellett két hektáron dinnyét, paprikát, gyümölcsöt termesztettek, és piacra jártak eladni – azaz már akkor is kiemelkedően dolgos embereknek számítottak. Bíró Ferenc mindemellett hétvégenként járta az országot és ígéretes megmunkálógépekre vadászott, fokozatosan növelve az otthoni üzem kapacitásait, lehetőségeit. Fiát pedig arra kapacitálta, hogy gépésztechnikusi iskolába járjon. Mérges is lett, amikor kiderült: Zoltán elvégezte ugyan a gépésztechnikumot, de ő is inkább dolgozna végre, nem pedig a műegyetemi padot koptatná. Így hát, hogy tudja meg, mi a magyarok istene, egy ismerős révén Budapestre küldte dolgozni. A fi atal hajnali fél négykor kelt, este hatra ért haza, de édesapja sokszor erre is ráhúzott: megkérte, hogy este hattól kilencig segítsen még a műhelyben. A hét végén annyival volt könnyebb a helyzet, hogy hagyta reggel 7-ig, 8-ig is aludni.

A fiút azonban kemény fából faragták: 1990-ben, amikor megnyílt a cégalapítás lehetősége, otthon maradt, a családi vállalkozás mellett döntött. Apa és fi a a keresztnevük első három betűjéből Ferzol néven egyéni vállalkozást alapított, amely fokozatosan nőtte ki a műhelyeket.

A rendszerváltás utáni, éveken át tartó gazdasági sokk sem tudta megtörni a kis családi cégkezdeményt. „Sokat jártunk Ausztriába, Németországba, láttuk, hogy ott mi megy, így mi is gyártani kezdtünk pár dolgot, majd autósboltoknál, cégeknél, nagykereskedőknél házaltunk a termékeinkkel” – emlékszik a hősidőkre Bíró Zoltán. Ők gyártották például először azt a kis golyós szelepet, amelyet egy csőbe helyezve üzemanyagot lehet úgy leszívni, hogy ne kelljen a tömlőt szájba venni. A kisipari módszereket azonban lépcsőzetesen felváltotta a profi munka. A rendszerváltás után felvett hárommilliós Start hitelből vették meg a falu szélén lévő első telküket és húzták fel rá az első komolyabb, 300 négyzetméteres ipari műhelyt. A falubelieket sem ejtették a fejükre. A nagy növekedést látva pár évvel később például akadt olyan gazda, aki a 120 ezret érő telkéért előbb félmilliót, másnap már egymilliót, negyednap, amikor harmadszor ment vissza Zoltán, már kétmilliót kért.

Ekkoriban persze még az éves árbevételük is csak a fele volt az említett hárommilliós hitelösszegnek. Ám a bátor lépés, a kifeszített hitelhelyzet bejött, mi több, 1994-ben már a közeli Electrolux-gyárnál házalt Zoltán. „Kidobtak az ajtón, vissza másztam az ablakon. Hónapokig jártam a beszerzők nyakára. Végül olyan próbamunkát adtak, amelyet szinte lehetetlen volt megcsinálni. Utólag megtudtam, még fogadtak is rá, hogy nem járunk sikerrel. De megcsináltuk, pedig egy olyan gázégőfejet kellett kialakítani, amely még a svéd beszállítóknak sem sikerült egykönnyen” – meséli a cégvezető.

Az ezredfordulóig rengeteg dologgal foglalkoztak, több - tucatnyi vevőt szereztek, de végül a fémek, illetve a vékony lemezek megmunkálása maradt a fő profi l. CNC-esztergagépeik mellé a préselés, a hajlítás, a vágás, valamint a hegesztés, a felületkezelés és az összeszerelés sorakozott fel az idők folyamán. Az alkatrészgyártásban az volt a különlegességük, hogy akár ötven-száz darabos kis sorozatokat is elvállaltak, de több tízezer darabos szériákat is igen rugalmasan készítettek el.

Eleinte használt ipari gépeket hoztak Németországból, ám 2001-ben, felében pályázati pénzből, végre meg tudták venni az első új, akkor 16 millióba kerülő masinát. Korábban éjjeleken át szerelgették, javítgatták az öreg eszközöket, hogy folyamatos maradjon a termelés, mert hát munka volt bőven. A később felvett kereskedelmi igazgató persze csodálkozott, hogy nem kell rátukmálni a vevőkre a Ferzol szolgáltatásait, inkább náluk állnak sorba. Persze jöttek nehéz idők is: 2009 elején arra számítottak, hogy akár 60-65 százalékkal is csökkenhet a megrendelések értéke, így az akkori 115 dolgozóból 45-öt – nagyon nehéz szívvel – elküldtek.

A tartalékaikat az utolsó fillérig beruházásokra, új üzemcsarnokokra és gépekre költötték. A megrendelők először nem nagyon adtak megbízást, de az alkatrészek mindig kellenek. Pár hónap után, amikor a konkurensek egymás után dőltek ki, annyi történt, hogy a több tucat beszállítóját féltucatnyira redukálta egyegy nagy multi ügyfél.

Csakhogy e szerencsés kevesek közt maradt minden kulcsvevőjénél a Ferzol. Az intenzív előremenekülési stratégiával ráadásul igen jutányos áron talált csarnoképítőket a cég vezetője, hiszen az építők örültek, hogy egyáltalán kapnak valamilyen munkát. Ma nyilván egészen más a helyzet, de nemcsak az építők, hanem a betanított munkások és a szakmunkások is hiányoznak: a 460 fős létszámot akár félezer fölé is könnyedén bővíthetnék, olyan sok most a munkájuk, megrendelésük. De alaposan megérzik például a közeli Budapest és Kecskemét (Daimler-gyár) elszívó hatását is.

Hat esztendővel ezelőtt kezdték el az intenzív automatizálást, ekkor vásárolták az első robotjaikat, bő három évvel ezelőtt pedig képzési programot indítottak és jelentősen növelték a munkahelyi komfortot: modern étkezőt, oktatótermet építettek. Az erősödő fluktuációnak is szólt, hogy Szolnokon egy új telephelyet vettek, hogy az addig ötven-hatvan kilométert is utazó kollégák számára sokkal könnyebb legyen eljutni a munkahelyre. További előnye a szolnoki telephelynek, hogy az uniós támogatások ott jobban elérhetők.

Bíró Zoltán a jövőt a digitalizációban, az automatizációban, az Ipar 4.0 néven emlegetett folyamatban látja, már csak azért is, mert a munkaerő egyre szűkebb keresztmetszetet jelent náluk is. Próbáltak például az új telephelyre irreálisan magas bérért embert keresni, de úgy is mindössze egy az állásra megfelelő készségekkel nem bíró jelentkező akadt.

A jövő kulcsát még abban véli felfedezni a vezető, hogy az új generációknak engedni kell a saját útjukat járni. A 25 és a 29 éves két lánya erre jó példát ad: ők figyelmeztetik, hogy másképpen működnek ma már a dolgok, más szemléletük van a fiataloknak.