Hét év. Hamarosan nyolc étterem. És már újabb kettő megnyitását tervezi a magyar padthai wokbar csapata. Lassan terítékre kerül a külföldi terjeszkedés, és a tőzsdére lépés potenciális lehetőségét is megvizsgálják.

Az emberek többsége azt gondolja, hogy egy menő külföl­di franchise-étteremlánc vetette meg a lábát Budapesten, ami­kor a hét padthai wokbar étterem valamelyikébe betér. Valójában azonban egy ízig-vérig „magyar történetről” van szó, amely négy magánszemély 2010 táján megfogalmazódott ötletéből nőtt ki. Ráadásul szó sincs franchise-hálózatról: a padthai saját bérlemé­nyekkel dolgozik, saját központi előkészítő konyhával, s persze kü­lönleges megközelítéssel. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdjük inkább az ötlet megszületésével. Az első gondolat Hor­váth Ágnestől származik, aki építészként dolgozott, és az élet – egy jó ismerőse révén – Thaiföldre is elsodorta egy időre. Itt szállodákat tervezett, a távol-keleti élet, az utánozhatatlan miliő pedig magá­val ragadta. Hosszú időt töltött Ázsiában, sokszor visszatért. Akkori­ban egyre több tehetős honfitársunk szeretett bele Thaiföldbe, va­lamint a környező országokba.

Ágnes az egyik thai útjáról hazatérve kezdett el azon gondolkozni, hogy el kellene hozni Magyarországra a nálunk az átlagemberek által jobbára csak a filmekből ismert „ázsiai streetfood életérzést”. Persze természetesen mind ízvilágban, mind küllemben az egé­szet – egy csipetnyit – az itteni ízlésre szabva. A kezdeti elképzelé­sekbe beavatta a család egyik jó ismerősét, a Közgázon akkor még csak végzős Kanóczky Mátét.

Máté annyira fellelkesedett az ötletcsírán, hogy Ágnes is tovább­gondolta a dolgot, és már a kezdetekkor bevont két másik tulaj­donostársat. Simon Gergely nagy vendéglátási és szállodaipari ta­pasztalattal bírt, a negyedik csapattag pedig az építőipari szakmai körből érkezett Lovas Gusztáv volt, aki egyébként a Decor Floor nevű burkolólap-kereskedést viszi.

A vállalkozói tapasztalat tehát összességében megvolt, de akkoriban mindenkinek volt még főállása, és kifejezetten vendéglátóipari gyakorlattal csak egyvalaki rendelkezett, így az első étte­rem végül több mint egy év előkészítő munka után, 2012 nyarán nyitott meg az Október 6. utcában.

Akkoriban ez az utca még közel sem az a hely volt, amilyennek ma ismerjük. Csak egy forgalmas út volt, a szép díszburkolatot akkor rakták le, a forgalmat csökkentették, és ahogyan az alapítók emlé­keznek, kezdetben csupán egy kétes hírű étkezde üzemelt a kör­nyéken, valamint pár bolt. A mai nyüzsgő utcakép, menő étter­mekkel csak az utóbbi években alakult ki. A padthai csapatának az első étterme pedig éppen az első fecskék egyike volt a környé­ken. Természetesen Ágnes tervezte építészi vénájával a belső kiala­kítást, Gergely pedig a thai recepteket illesztette a hazai ízléshez. Minden készen állt tehát az induláshoz.

Az már a kezdetektől fontos volt, hogy nem egy éttermet szeret­tek volna. „Nem vagyok az a klasszikus vendéglátós típus, aki min­dig a törzsvendégeivel cseveg, a pincéreket irányítja, a nap végén pedig a kasszában a pénzt számolja le” – vallja Horváth Ágnes. Ő sokkal inkább professzionális üzletként tekint a dologra, ahogyan Kanóczky Máté is, aki a közgazdasági szakdolgozatát már az újon­nan nyíló első vendéglő kapcsán írta.

A berendezést, a folyamatokat, a dizájnt, a koncepciót és az üzleti modellt éppen ezért úgy alakították ki, hogy terveztek a többi egy­ség megnyitásával. Arra persze maguk sem gondoltak, hogy ilyen gyorsan, ennyire látványosan beigazolódnak a várakozásaik. A bel­város felfutásának másik jó helyén, a Gozsdu-udvarban is ott vol­tak-vannak. Mert, mint Ágnes mondja, aki ismeri a várost, az hamar ráérez arra, hogy melyek azok a helyek, amelyek jól mennek, mehetnek. Ugyanakkor arra is ráéreztek, hogy hol van az igazi piaci rés. Az ázsiai konyhából például nálunk csak a nagyon igénytelen és a méregdrága van jobbára jelen. Az a fajta minőségi középkategória, amelyet a padthai képvisel, még ma sem nagyon gyakori.

Lényeges eleme az üzleti koncepciónak, hogy itt mindig a vendég az, aki kiválasztja az alapételt és az ahhoz való feltétet, így tehát a diákok, az óvatosabb duhajok is tudnak egy jót és egészségeset ebédelni vagy vacsorázni. Méghozzá olyat, ami nem csupán a sa­ját rendszerükben előkészített és ellenőrzött alapanyagokból, ha­nem teljesen frissen, a vevő szeme láttára készül. Gyorsan, egészsé­gesen, mégis jó minőségben, remek dizájnnal megáldott helyen, mindemellett pedig megfizethető kategóriában és kiváló helyszí­neken. Kell ennél több a sikerhez? Aligha.

Ez a remek üzleti recept a következő évek látványos növekedése során sem változott lényegesen. A második, a már említett Gozs­du-udvarban, 2013-ban nyílt étteremnél csak annyiban finomítot­tak, hogy Wok2Go néven új almárkát vezettek be, s igényes, elvi­telre, de helyben fogyasztásra is alkalmas dobozban kínálják az ételeket a klasszikus, mosogatóhelyet igénylő evőeszközös étkez­tetés helyett.

A harmadik egységük nyitása előtt már megvolt a saját alap­anyag-előkészítő központi konyhájuk is. Mert bár sok helyütt szlogen, de a padthainál komolyan is gondolják, hogy nem en­gednek a minőségből. Többek közt ezért sem alakult még fran­chise-lánccá a terebélyesedő hálózat. Egy szoros franchise-rend­szer később szóba jöhet, de ennek kiépítéséhez még nem érzik magukat eléggé tőkeerősnek, mert évről évre saját erőből, a visszaforgatott nyereségből, lépésről lépésre bővültek.

Igaz, hogy az Egyetem téri és a Kolosy térnél lévő vendéglőjük után már igazi szintet léptek 2016-ban, amikor a Mammutban is nyitottak éttermet. Pedig, mint Máté meséli, ez nem terve­zett lépés volt. Egyszerűen csak belebotlottak a hírbe, hogy a Mammutban működő McDonald’s bezár, és ők lepődtek meg a legjobban, hogy még senki sem állt sorba.

Persze egy központban magasabbak a bérleti díjak, az alapterü­let is legalább a duplája volt a megszokottnak. Ám a tulajdonosok között nagy volt az egyetértés: bele akarnak vágni. Nem bánták meg, amit az is mutat, hogy 2018-ban már a hatodik és a hetedik éttermük nyílt meg a Nyugati téren, az ikonikus óra mellett, vala­mint az Árkád bevásárlóközpontban.

Mi több, immár a nyolcadik, győri éttermük kialakítása is a befe­jezéséhez közelít, valamint megvan egy újabb budai helyszín és egy a Corvin sétányon nyíló hely terve és szerződései is. Ráadásul már 230 fő dolgozik náluk.

Úgy tűnhet, hogy merészek, ami a növekedés ütemét illeti, de valójában a tulajdonos-vezetők inkább óvatosak. A jövedelme­ző házhoz szállítási üzletbe például eddig azért nem fogtak bele, mert nem találtak megfelelő szolgáltatást ehhez, saját futárszol­gálat kialakításába pedig nem akartak belefogni. Most viszont a frissen érkezett Wolt nevű ételfutár startuppal szerződtek, mert végre – remélik – egy nívós partnerre találtak, nem olyanra, aki­nek a szerződött futárja esetleg az udvariasságot mellőzve egy zacskóban odahajítja a megrendelő kapuja, ajtaja elé a minősé­gi ételeiket. Ágnes ugyanis láthatóan az ilyen kiszolgálásnak még a gondolatától is irtózik. Itt egyenruhásak a futárok, ellenőrzött, értékelt, folyamatosan monitorozott minőség és emberek várha­tók, így az idén végre elindul a házhoz szállítási szolgáltatás.

De nemcsak az üzletben, hanem a társadalmi életben, a rászo­rulók támogatásában is aktívak a vállalkozók: rendszeresen részt vesznek az ételosztásban a Klauzál téren, a Menedék Egyesület tá­mogatásával. De hangsúlyozottan nem arról van szó, hogy a saját termékeiket reklámoznák vagy osztanák, hanem hagyományos ételeket készítenek a rászorulóknak.

A jövőbeli tervek az eddigi eredményeknél is biztatóbbak. Első körben más hazai nagyvárosban, valamint a régió további nagy­városaiban néznek helyeket lehetőségeket keresve. Viszont egy-két éves tapasztalatot szeretnének gyűjteni, hiszen Budapesten megvan a saját központi konyha, illetve üzem, ám másutt en­nek a logisztikáját ki kell még találni úgy, hogy mind a minősé­get, mind az árakat tartani tudják. Egy ilyen felpörgetett növeke­déshez pedig néhány esztendőn belül további forrásra is szükség lehet: pénzpiaci megjelenés, tőzsdei bevezetés is van az opciók között. A következő egy-két év feladata, hogy a középcég tőzsde­képes vállalattá váljon.