Nem mindennapi cégépítési történet Horváth Balázsé. A ma 46 éves, sportos veszprémi vállalkozó a kilencvenes évek közepéig alkalmazottként dolgozott. Mára azonban egy közel négymilliárdos – igaz, nem konszolidált – árbevételt összehozó társaság vezetője, tulajdonosa. Szerényen csupán egy egyszerű villamosmérnöknek írja le magát, aki inkább csak belecsöppent a gazdaság, a vállalkozás világába.
A kalandos út kevéssé kalandosan, majdhogynem hétköznapian indult, egy távközlési multinál, az Avayánál, ahol azonban Balázs nem egy nagyvárosi irodaházban, hanem a délszláv háborút követő rendezés során, 1995 után a boszniai Tuzlában dolgozott távközlési-informatikai rendszerek kiépítésén. A szerbiai háborút követően az SFOR békefenntartó misszióiban volt feladata, igaz, nem katonaként, hanem civilként. Mégis, mint meséli, előfordult, hogy riadóhelyzetben az óvóhelyre terelték a katonai táborban munkálkodó civileket, s megesett, hogy nehéz és meleg repesz- és golyóálló mellényben kellett nyáron, hetekig dolgozniuk. „A kollégáim később Irakban, Afganisztánban és Üzbegisztánban is voltak, s meséltek sokkal cifrábbakat is, hiszen az amerikai hadseregnek 2006-ig dolgoztunk” – jegyzi meg szerényen Horváth Balázs. Ám láthatóan nem az a típus, aki visszaretten a veszélytől, elintézi annyival, hogy „be kell tartani az adott ország és a tábor szabályait, a falakon kívül pedig kerülni kell a problémás helyeket”.
A cégvezető azt mondja, sokat tanult a táborban töltött évek alatt, amikor is két hétből csak három-négy napot töltött itthon, és az első években ő is sátorban aludt. A legfontosabb az önbecsülés, a helyes önértékelés. Rájött, ha a szaktudását, a munkáját az amerikai hadsereg is eléggé jónak találta, akkor az a civil életben, a cégvilágban is megfelelő lesz, s a kellően magabiztos, katonai rangú mérnökök sem feltétlenül tapasztaltabbak, sőt. Az Avayánál végzett munka mellett egy amerikai, szintén mérnök sráccal közösen elkezdett sorra olyan kisebb IT-s és telekommunikációs megbízásokat elnyerni a táborokban, amelyek miatt hamar saját, Amerikában bejegyzett céget is alapítottak, és az ezredforduló táján már nagyobb projekteket is vittek, tizenöttől 80 fős alvállalkozói gárdákat mozgattak. Gyengeáramú rendszereket létesítettek, informatikai energiaellátást valósítottak meg, optikai hálózatokat építettek ki, helyeztek üzembe, s javítottak. Sokáig nem is engedték be őket a munkaterületre a katonaként dolgozó mérnöktársaik, ha olyan munkát végeztek, amely hadititoknak számított.
A kétezres évek közepén viszont már egyre kevesebb katonai megbízásuk lett, és pár év után az amerikai tulajdonostársat is kivásárolta Balázs. Hazatérve azonban új profilokat kellett keresni, hiszen a kommunikációs hálózatok fejlesztésének egy jó része már lezajlott, és kellően telített is volt a piac. Ám mivel a hadseregnél a szervereket, gépeket szünetmentes, folyamatos áramot biztosító tápegységekkel is ellátták, így a komolyabb berendezéseket gyártó francia Socomec cég hazai disztribútorai lettek. A kereskedés mellett beüzemelést, üzemeltetést és szervizelést is vállaltak. Mi több, lakossági fronton szintén kipróbálták magukat. Mivel szervertermeket is elláttak hűtéssel, belevágtak a lakossági klímaszerelésbe. Ez a szegmens ma is nyolc főt foglalkoztat, igaz, a részesedése már csak tíz százalék alatti a vállalat bevételében.
A válságot 2008–09-ben még nem nagyon érezték meg, főként azért, mert mindig újabb területekbe vágtak bele, így apró cégből egyre stabilabb kisvállalkozássá, majd középvállalattá nőtték ki magukat. Százmilliósból negyedmilliárdos, utána 400, majd 700 milliós társasággá váltak. Az utóbbi években pedig stabilan egymilliárd forint fölé nőtt a bevétel. Ekkoriban főként szünetmentes ellátást biztosítottak és hasonló informatikai szolgáltatásokat nyújtottak olyan nagyvállalatoknak, mint a Tesco, a Siemens, a BKV, az IBM, a British American Tobacco vagy a Telekom.
A bűvös egymilliárdos határt átlépő növekedés már a 2012-ben felfedezett új területnek, a napelemparkok építésének volt köszönhető. Először persze a cég két saját telephelyén hozták tető alá a projektet, uniós pályázati támogatással. A még egyszerűsített eljárással engedélyeztethető, 500 kilowattos napelemfarmból tehát kettő is üzemel 2013 óta, s időközben további nyolc azonos nagyságú beruházás valósult meg, ezek azóta is saját tulajdonban vannak. Természetesen csak kivitelezőként vagy beszállítóként ennél lényegesen több munkában vettek részt.
Egy „meredek történet” is kapcsolódik ehhez a kezdeményezéshez: egy-egy napelemfarm legkritikusabb és legdrágább részét természetesen maguk a táblák jelentik. Egy olasz kereskedőn keresztül egy német cégtől rendeltek mintegy 100 millió forint értékű panelt. Balázs épp a családdal nyaralt, amikor jött az értesítés: csődeljárás alá került az a német vállalat, amelynek a raktáraiban már ott volt a CoreComm által megrendelt napelem. Hosszú hetekig lógott a fejük felett Damoklesz kardja. De szerencséjük volt: végül megkapták a már kifizetett solar paneleket, így a német baj nem rántotta magával a hazai középcéget. Horváth Balázs úgy döntött: saját maga épít napelemgyárat Magyarországon, s így nem teszi ki magát még egyszer olyan kockázatnak, hogy nem kapja meg a megrendelt, kifizetett árut. A napelembiznisz okán a kis üzem eddig 20 MW kapacitású napelemet gyártott, ám a termelés teljes egésze „belső használatra” fogy el.
„Nem tudunk olyan olcsók lenni, mint a kínaiak, de a nyugati nagy cégek által végzettnél jelentősen kedvezőbb árú az itthoni összeszerelés – fejti ki a tulajdonos-vezető. – Legalábbis az volt még tavaly, mert az utóbbi hónapokban sajnos a felére esett a napelemek ára: ma már csak nettó 20-25 cent egy tábla wattra vetített ellenértéke, ha nagy mennyiséget rendelünk belőle.” Ez azt jelenti, hogy a gyártásban is valami különleges felé kell elmozdulni. Persze a cég ismét gyorsan lépett: 2019 kora tavasza óta inkább egy egészen különleges, napelemekkel összeintegrált tetőcseréphez gyártanak kis méretű, speciális laminált elemeket. Ezek 30 százalékkal drágábbak a hagyományos elemekből felépített napelemrendszereknél, így csak a német és a norvég piacra szállítja őket megrendelőjük, az Autarq GmbH. Ám nem csak az ár miatt: olyan nagy ma az építési boom, és olyan sikeres a termék, hogy más piacokat a jelenlegi kapacitások mellett valószínűleg nehezen szolgálna ki a német partnercég.
De a tulajdonos agilitását és előre gondolkodását jellemzi, hogy beszerzés alatt van az a gépsor, amellyel a mai termelést megnégyszerezhetik már ez év végéig. Sőt, a tervek szerint nagyarányú automatizációba is kezdenek. A jövőt azonban nemcsak a napelembizniszben, és nem is csak a tetőcserépbe integrált áramtermelő panelekben, hanem az energiatárolásban is látja Horváth Balázs. A CoreComm következő nagy dobása az elektromos autók töltőhálózatának energiaellátása, valamint más helyi tárolási megoldások irányába történő elmozdulás lehet. A villamosmérnök cégvezető szerint ugyanis a napelemparkokban vagy akár a házi naperőművekben megtermelt áramot nem lehet majd nyakra-főre visszatölteni az országos hálózatba. És nem csak azért, mert a kötelező áramátvételi rendszer is változik. Azért sem, mert terhelési, elosztási problémák adódhatnak. Ugyanakkor egyre jobbak az akkumulátorok, amelyek fixen is telepíthetők cégekhez, házakhoz, így, ha nyáron napközben többet is termel egy háztartás vagy vállalati telephely napelemfarmja, azt éjjel a saját akkuból például az este visszaérkező elektromos autókba lehet tölteni, csökkentve ezzel a visszatáplálási veszteségeket.
A középvállalattá nőtt cég izgalmas jövő előtt áll, elég csak az egyre gyorsabban változó energiaszektor adta kihívásokra gondolnunk. A folyamatos fejlődés mellett ugyanakkor a CoreComm igyekszik rengeteg társadalmi projektben is részt venni. Horváth Balázs filozófiája, hogy minden olyan projektre ad egy kis pénzt, amelyet fontosnak talál, de a lényeg, hogy helyben legyen, és Veszprém városát, annak lakóit szolgálja a kezdeményezés. 30 MW beépített teljesítmény közel 10 000 háztartás (egy kisebb város) egész éves ellátását fedezheti.