Frei Tamást világjáró útjai során lenyűgözte a kávékultúra sokszínűsége. A sivatag közepén ivott olyan beduin specialitást, amelyet három órán át kellett főzni, Japánban pedig megismerte azt a csepegtető eljárást, amellyel előfordul, hogy a helyi különlegességek öt órán át készülnek. Utazásai során viszont szembesült egy meglepő ténnyel is: azzal, hogy az úgynevezett olasz „kávékonyha” szinte az egész világon rátelepszik a kávézók kínálatára. Az ok egyszerű: a kapucsínó, az eszpreszszó és a többi jól ismert itáliai specialitás pillanatok alatt elkészül. Az emberek pedig, ha a napi koffeinadagjukról van szó, már hozzászoktak a gyorsasághoz.

Amikor Frei Tamás és üzlettársa, Langár Tamás eldöntötte, hogy közösen saját kávéházláncot indítanak, ahol széles kínálat várja majd a vendégeket, már tudták, hogy két komoly kihívásra kell választ adniuk. Egyrészt, mivel egy csésze feketére ma már senki sem hajlandó órákat várni, olyan eljárásokat kellett kidolgozniuk, amelyekkel az egzotikus, más kávékonyhákhoz tartozó, lassan a feledés homályába vesző italok is gyorsan elkészíthetők, és így újra életre kelnek. Másrészt fel kellett építeniük egy olyan beszerzési láncot, amellyel még senki sem próbálkozott őelőttük. Hiszen olyan alapanyagokra volt szükségük, amelyekre másoknak a hagyományos olasz kávékhoz nem.

Ráadásul azzal a kényelmes magyar szokással is szakítani szerettek volna, hogy csak viszonteladóként lépnek a rendszerbe, mert helyettük az osztrák, olasz, német vagy más nyugat­európai szakemberek választják ki a megfelelő kávéültetvényeket, és a pörköléstől a csomagolásig mindent ők végeznek NyugatEurópában, nyugati fizetésért. Mivel a hazai vendéglátósok főleg az öreg kontinens gazdagabbik feléről (az „első világból”) rendelik az alapanyagokat (pedig a kávé a „harmadik világban” terem), így az árak igencsak borsosak: Budapesten jellemzően drágább meginni egy csésze eszpresszót, mint Nápolyban.

A Café Frei ezért közvetlenül a termelőktől vásárol, ahol pedig lehetett, hazahozták a gyártást. Például vannak olyan tortáik, amelyeket eleinte Franciaországban vettek, ma viszont már valamennyi desszertjüket itthon készítik.

Az első, salgótarjáni boltjuk megnyitása óta tíz év telt el: azóta 16 budapesti kávézót nyitottak – ezek többsége százszázalékos saját tulajdonban van –, 17 vidéki kávézójukat pedig franchise­rendszerben üzemeltetik. Igyekeznek kiszélesíteni az emberek látókörét, ezért a kávékultúráról szóló menümagazint is készítenek: ma már túl vannak az 54. kiadványon.

Egyébként a Café Frei egy cégcsoport, amely három társaságot foglal magában. A Café Frei Kft. alapanyaggyártással és kereskedelemmel foglalkozik, a Café Frei Central Europe üzemelteti a kávézókat és irányítja a franchise­rendszert, míg a Café Frei Licensing az IP­jogot és a védjegyet birtokolja.

Természetesen, mivel a hálózatuk már országos, a vezetők nem lehetnek ott mindenütt. Annak érdekében, hogy a minőséget mégis mindenhol garantálni tudják, komplett vakvásárlói rendszert építettek ki. Egyetlen Cafe Frei kávézóban dolgozó munkatárs sem lehet biztos abban, hogy akit éppen kiszolgál, az vendég, vagy a minőséget és a folyamatot árgus szemekkel figyelő „fizetett vevő”. Nehezítette a helyzetet, hogy a próbavásárlókat is ki kellett képezni: hisz az „ellenőröknek” azt is meg kell figyelniük, hogy a baristák követik­e az előírt receptet.

A cégnél most a külföldi terjeszkedésen van a hangsúly: vannak pilotprojektjeik például Franciaországban, Dubajban és Nagy-­Britanniában is. Ezekben az országokban egészen eltérő elvárásokhoz kell igazodniuk: Franciaországban például a vendégeknek főleg az étel a fontos. Az alapján választanak kávézót, hogy hol tudnak jót ebédelni. Az angoloknál ugyanakkor szempont, hogy a kávézóban délután sörözni vagy teázni is lehessen. A külföldi helyeken az anyacég tulajdonrésze változó: van, ahol az üzletnek csak az 5, máshol az 50 százaléka az övék.

És hogy a terjeszkedés mellett mit hoz a jövő? Az alapítók szeretnék, ha idővel a cég nélkülük is megállna a saját lábán.